„Nem véletlenül ébredtünk hamarabb”
Kislány korom óta rajongok a csillagászatért, imádom nézni a csillagos eget, és nyaranta én vagyok az első, aki távcsővel fürkészi a hulló csillagokat. Ilyenkor mindig elképzelem, hogy egyszer én is kijutok az űrbe, és felfedezem a földönkívüli életet, mert hiszem, hogy világunk túl hatalmas ahhoz, hogy csak mi éljünk benne. Éppen ezért rajongok az ilyen témájú filmekért is. Legutóbb épp az Utazókat néztem meg a moziban, ami azonnal az első számú kedvencemmé lépett elő.
Ki ne ábrándozna néha az örök fiatalságról, vagy legalább is a hosszú-hosszú életről, főleg ha azt fiatalon és egészségesen élhetnénk le? Erre a legalkalmasabb eszköz azonban nem a botox kezelés, hanem a hibernáció (felfüggesztett életműködés), mely állapot tökéletesen alkalmas lehetne arra, hogy amolyan téli álomba szenderüljünk, akár évszázadokra is, és ébredéskor ugyanolyan szépek és fiatalok maradjunk. Persze ez még csak álom, azonban a filmek világában szinte nélkülözhetetlen főszereplőjévé nőt ki magát, ahogy az Utazók című filmben is.
A Utazókról sajnos nem tudok úgy írni, hogy nem spoilerezek egy csöppet, így akit zavar az ilyesmi, az hagyja abba az olvasást most, menjen el, nézze meg, és után olvasson tovább…
Az alaptörténet
Adott egy szuperfuturisztikus űrhajó, ami ötezer utasával elindult egy 120 éves útra a Homestead II-re keresztelt bolygóra, ami sokkal szebb, nagyobb, lakhatóbb, mint a mi bolygónk – miután a Földet sikeresen feléltük, kellenek az új területek.
A hajó egyszerűen fantasztikus – főleg 3D-ben - amíg a telepesek mély hibernációs állapotban alszanak, addig hajójuk töri az utat előre, át az űrön, sűrű meteorzáporokon keresztül. Ám a robotpilóta sem tökéletes, így az egyik hatalmas meteoridon áthaladva megsérül a hajótest, ezáltal jó pár fontosabb rendszer, na meg az egyik hibernáló ágy is. Így ébred fel egyik főszereplőnk, Jim Preston (Chris Pratt), 90 évvel a cél előtt – már belegondolni is ijesztő.
Hősünk az ébredés után tök egyedül találja magát egy óriási, szinte végelláthatatlan automatizált, az utazók kényelmét minden szinten biztosító űrhajón. Először persze mindent megtesz, hogy vissza tudjon aludni, de hiába, a kapszulájának annyi, nem tud visszafeküdni – szerencsétlen.
Persze, ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy ő egy mérnök, és bizony nem a gazdagabb rétegből származó, így szegénynek egy olyan karperece van, amire csak nagyon rossz minőségű ételeket kaphat: reggelire valami fűrészporos kockát, latte helyett hosszú kávét, miközben az ételautomata roskad az olyan isteni ételektől, amit még egy Michelin-csillagos étterem is megirigyelne.
Jim persze mérnökfejjel gondolkodik, így nem adja fel, megpróbál bejutni a gépházba, küld üzenetet a Földre – ám az üzenetnek kell jó pár év, míg célba ér, és még több év, míg a válasz visszajön. Szóval Jim hagyja az egészet a fenébe, beveszi a „leszarom” tablettát, és megpróbálja élni az életét a hajón, egyetlen barátjával, az android pincérrel (Michael Sheen), aki jobbnál jobb piákkal tartja benne a lelket – persze nem sok sikerrel.
A film itt picit átcsap Daniel Defoe regényébe, ahol szegény Robinson Crusoe miután egy lakatlan szigetre kerül, feladja a reményt, szakállat növeszt és csak él bele a vakvilágba. Itt persze nincs Péntek, és nincsenek kannibálok, helyette viszont van videójáték, kosárpálya, luxuslakosztály és mesés űrséta. Ennek ellenére Jim egy év elteltével beleun az édes semmittevésbe, na meg a rohadt nagy magányba – végül is ember, ráadásul pasi, aki társasági lény igényekkel. Végül iszonyú öngyi-depi hangulatba zuhan, hiszen még legalább kilencven év van hátra az útból, és így egyedül nem az igazi. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy van még 4999 másik utas a hajón – mi lenne, ha felébresztene valakit?
Na persze a választása nem egy kövér pasira eseik, akinek kiönthetné a lelkét, nem is egy idős hölgyre, aki társa lehetne hátralévő élete során. Partneréül egy fiatal, szép szőke lányt szemel ki.
De most őszintén? Tegye fel a kezét, aki leélné az életét tök egyedül, egy rideg, fém kalitkában, és ki ne ébresztene fel valakit - bárkit, akárkit -, aki aztán enyhíthetné kínzó magányát?
Én teljesen beleéltem magam
Jim az elején hezitál, nem tudja eldönteni, hogy maradjon élete végéig magányos egy kihalt űrhajón, vessen véget az életének, vagy ébressze fel plátói szerelmét, Aurora-t, ezzel viszont gyakorlatilag tönkretéve a lány életét is. Aurora (Jennifer Lawrence) egy írónő, aki bájos, csinos, vicces és még okos is - mindez kiderül bemutatkozó videójából, amire a központi adatbázisban talált rá a srác.
Kezdetben a lány abban a tudatban kel és fekszik, hogy ő is véletlenül tért magához. Beleszeret a fiúba és egy ideig minden nagyon tökéletesnek tűnik, mindaddig, amíg android pincérünk el nem szólja magát és Jim lelepleződik. Aurora szinte megbolondul, szakít a pasival, igyekszik kerülni – mintha ezt egy űrhajón megtehetné – mígnem egyik este nekiesik egy feszítővassal exének.
Na, igen, tuti én is rohadtul kiakadnék, hogy kifizetek egy halom pénzt egy útra, még a return jegyet is megveszem, erre egy vadidegen faszi felébreszt, csak azért mert magányosnak érezte megát. Jönnének a kérdések: Miért? Miért én? Miért pont velem történt meg? Végül is e a pasi elvette az álmaimat, emiatt a büdös életbe nem jutok el a célba, és még azelőtt meghalok, hogy a többi utas felébred.
Hiba a rendszerben
A nagy szakítás közben a rendszerhibák szaporodnak, még egy harmadik utas (Laurence Fishburne) is magához tér – de neki nem sok szerep jutott. Kiderül a baki oka, és közben Aurora is rájön, hogy össze kell fogjon Jim-el, ha túl akarja élni ezt az egészet.
A végén jön a bűnbánat, Jim elvesztése, megmentése, újjáélesztésé, és a nagy megmenekülés.
Összességében
Chris Pratt és Jennifer Lawrence színészileg nagyon jók, az előbbi a film első fél órájában be is bizonyítja, hogy egymaga is képes arra, hogy betöltse a vásznat – pedig szegényt én eddig nem tartottam túl nagyra (Elpuskázva, A galaxis őrzői). Látványban sincs hiba, a poénok is jók, de inkább romantikus filmnek nevezném, mint izgalmas scifinek.
De bárki bármit is ír róla, szerintem ez a film megérdemli, hogy megnézzék. Aztán ki-ki maga döntse el, hogy önzésnek számít-e, vagy elítélendő-e, ha az ember a saját boldogsága érdekében magához láncol valakit, miközben azt a másik személyt talán végérvényesen tönkre tesszi. Persze külső szemlélőként könnyen elítélhetjük a Jim féle embereket, de a helyzet azért nem ilyen egyszerű, ahhoz, hogy kellő rálátásunk legyen egy ilyen dolgokra, talán át kéne élnünk ezt az egész magányos, kiszolgáltatott, reményvesztett helyzetet.
Az Utazókat január 12-től játsszák a magyar mozikban.
