Az oldal, ahol Te vagy a divat közepe

VoilaMode

VoilaMode

"A múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem, mert a miénk" - Interjú Eszterhai Katalinnal

2020. szeptember 17. - Antalfy Krisztina

Nem árt néha a lelkünket is megetetni…

Hiszem, hogy mindannyian okkal érkeztünk erre a világra, mindegy kik vagyunk vagy hol születettünk. Van, aki tanulni jött, és van, aki tanítani, a jót, a szépet, hogy mindenből csak a jót emeljük ki, s veszteségeinkből végül erényt kovácsoljunk. Legfőbb példa erre a kis szabolcsi faluban született, ma már Kanadában élő újságíró, szerkesztő, dokumentumfilmes-producer, Eszterhai Katalin, aki mesélt nekem küzdésről, sikerekről, egy nagy adag kitartásról és persze legújabb, Csillag lettél című könyvéről.

unnamed_5_13.jpg

# Felnőttként gyermekkorunk meghatározó élményeiből táplálkozunk. Milyen volt az Ön gyermekkora?

Amikor mások gyerekkori visszaemlékezéseiben olvasok a “paradicsomról”, amelyről a legtöbben mesélnek, aggódva tűnődöm, hogy milyen is volt az én gyerekkorom. A sok rossz úgy zúdult rám, mint gyenge vitorláshajóra a haragos óceán, hogy hatalmas hullámhegyével a sziklás parthoz csapja. Nekem gyerekként sok minden fájt, de nem törtem meg, mert vágyaim vitorláit kitártam a szélnek. Hogy magamat védjem, megtanultam álmodni, s megteremtettem a saját világomat. A mesékbe menekültem. Számomra valamennyi mese azóta is mentőöv, védőpajzs, jótékony csalás, szembenállás a valósággal.

Bennem sokáig zűrzavar volt, gyerekként nélkülöztem az anyai 
gyöngédség leghalványabb árnyát is, pedig nagyon vágytam arra, hogy ne érezzem magam bűnbánó bűnösnek, számkivetettnek, otthontalannak. Gyötört a semmiségem érzése. Minden este, amikor lefeküdtem, egész szívemmel azt akartam, hogy reggelre olyan legyek,
akit szeretni lehet. Vártam a dicséretet, vártam, hogy értem, magamért örüljön anyám, hogy része legyek az életének, de ő, miközben rossz idők jártak ránk, kőbe zárt fájdalommá vált. Nálunk az örömnek idő előtt elfogytak a tartalékai, sötét ablakos lett anyám lelke, mégis ennek köszönhetem, hogy azzá lettem, aki ma vagyok, mert az összevissza gondolataimba beleszövődtek a színes álmaim, kétség és fenntartás nélkül hittem, és azóta is hiszem, hogy enyém lesz a világ. Száz és száz lehetetlen dolgot álmodtam magamnak, elhittem, hogy az én boldogságom is megvan valahol, csak akkor még nem tudtam, hol keressem.

unnamed_8_5.jpg

Utólag visszagondolva, ma már biztosan tudom, hogy tündérek, csodák, angyalok között nőttem fel, és úgy vettek körül, mint kerítés a házat. A magam teremtette világomban kedvemre növekedhettem, változhattam, enyém volt szárnyaló fantáziám megannyi csodája, csipkeszerű volt a világom, még akkor is, ha nálunk ritkán sütött a nap és gyakran úgy éreztem magam, mint a hidegben didergő madár, aki melegre vágyik, amelyik hiába próbálkozik, mindig nekiütődik a bezárt ablaknak. De ennek köszönhetem megtanultam, hogy a szabad szárnyalásnak makacs akarat, lázadás, lélegzetfojtó zuhanás és sok-sok szélnekfeszülés az ára.

Édesapját Esterházy Ferencnek hívták, a negyvenes évek közepéig családja egyike volt a legnagyobb földbirtokosoknak. A családot azonban nem kímélte itthon az élet, szinte pillanatok alatt zuhant a nagy
magasságból a poros mélységbe.

# Miként küzdöttek meg a szülei ezzel a hatalmas veszteséggel, a kirekesztettséggel és a nincstelenséggel?

Amikor a durvaság és a kegyetlenség lett az úr, amikor kiment a divatból az uri-muri, apámmal megismertették az élet fonákját, aminek addig csak a színét látta. Mint tudjuk, amióta világ a világ, a történelmet nem a vesztesek, hanem a győztesek írják, és az is igaz, hogy az élet sorsjátékán nem nyerhet mindenki.

Hát az én apám, bármennyire is szeretném, nem a győztesek közé tartozott. Pedig milyen jól indult minden, de a magasból porba zuhant és megroggyant a váratlanul ránehezedett teher alatt, szégyellte, hogy “persona non grata” lett, azaz nem kívánt ember ezzel a névvel, amelyért az ősei sokat tettek, ő pedig nem fejezhette be a rászabottnak hitt munkáját. Móresre tanították, és amikor én még egy éves sem voltam, elengedte az élet fonalát. Attól kezdve édesanyám, a nővérem és én csak gurultunk lefelé. Anyám törékeny volt, mint a muránói fújt üveg. Nem tudott örülni, mert minden, amit biztosnak hitt, pernyévé vált, és felkapta a szél. A legtöbbször gondolatban messze járt, ilyenkor nekem mellette láthatatlannak kellett maradnom. Pedig én, hogy vigasztaljam, meg akartam osztani vele azt a jó érzést, ami mindig akkor tört rám, amikor a szivárvány színeiben ragyogó vadvirágos réten kergettem a pillangókat, amikor a tenyeremben melengettem egy aprócska hideg leveli békát. Akartam, hogy tudja ő is, hogy mennyi jó dolog van körülöttünk, amitől megremeg bennünk valami, amitől gyorsabban ver a szívünk, amitől kipirul az arcunk, amitől szebbnek látjuk a világot.

unnamed_6_11.jpg

De anyám szíve zárva maradt, a legtöbbször eltolt magától, mint egy széket. Ő porig égett. Emlékszem, abban a faluban, ahol 10 éves koromig egy döngölt földes szoba -konyhás vályogházban éltünk - nem a mi választásunkból -, ahol sóvár szemű férfiak és megalázkodó tekintetű asszonyok követték anyám minden lépését, semmi sem látszott valóságosnak, és édesanyám szerint az a falu nem is volt a világon. Pedig ott volt, csak a házak, az árokpart, a kerítés elé kirakott lócák olyanok voltak, mintha nem is lett volna gazdájuk. Lehet, hogy a mindig port és homokot fujó szél vagy a nap égető fénye okozta, de én, mint gyerek úgy láttam, erről a helyről elköltözött az élet: a vidámság, a jóság, a szeretet.

Én nem mondom, hogy örökös bánatra voltunk kárhoztatva, nem mondom, mert nem lenne igaz, de ráülepedett a mi életünkre is a falu tompasága, az emberi komiszság nyomott hagyott rajtunk. Csak anyám viselt piros rúzst, de nem sokáig. Milyen igaz, hogy az ember sok-sok igazsághoz tud igazodni, így anyám is páncélt vett magára, amit egy életen keresztül viselt, és én sokáig nem vettem észre, hogy nem rá szabták, hogy meggörnyedt benne, hogy lépten-nyomon feldörzsölte, mint a csonttá keményített gallér.

# Mit jelent Önnek ez a múlt?

Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem, mert a mienk, mert bennünket húz le a sárba vagy emel az égig. Múltunk határozza meg, kik vagyunk, honnan jöttünk, és a múltunk szárnyakat adhat a vágyainknak, az érzelmeinknek. Én vallom a latin mondást, “”sine praeteritis futura nulla”, azaz múlt nélkül nincs jövő. Egymásba fonódó, szertefolyó emlékeim között keresem azokat az értékeket, amelyek az én életemben a mai napig is ütköznek és méretnek, mert meg akarom erősíteni magamban az érzést: élni öröm, élni jó. Én hálás vagyok mindenért, amit kaptam, akár jót, akár rosszat. Beleremeg a lelkem, ha visszagondolok, hogy milyen óriási ajándékot kaptam gyerekkoromban.

Én elmondhatom, nekem javamra vált a rossz. Köszönhetően anyámnak, és az akkori körülményeinknek, megtanultam hinni a napban akkor is, amikor nem sütött rám, megtanultam hinni a szeretetben akkor is, ha sokáig
nem éreztem, hogy szeretve vagyok, elhittem, függetlenül attól, hogy mi vesz körül, hogy azzá lehetek, amivé akarok.

unnamed_7_8.jpg

# Mondhatjuk, hogy okkal menekült ebből a szenvedésekkel teli valóság elől a könyvek világába?

Kicsi korom óta a könyvek és én összenőttünk, a betűkből felépített világomban megleltem az időnként önmagamat romboló gondolataim ellen a gyógyító balzsamot. A könyvek elvittek egy csoda világba, szárnyakat ragasztottak rám, álomba ringattak, kezembe adták a varázsecsetet, amivel megfesthettem saját szivárványomat. Nekem akkor, amikor többet sírtam, mint ettem vagy nevettem, kellett a tündérek gyönyörű szalagja.

A történeteket olvasva lecsendesült körülöttem a külvilág, elhittem, hogy minden lehetséges, hogy a világban rend van, hogy egy gyerek nem isten átka, de szerethető, hogy a legkisebbek és a leggyengébbek is számítanak. Nekem kellettek a könyvbéli mesehősök, akik győztek, vagy éppen haltak, mert érzelmi biztonságot adtak, és nem kételkedtem abban, hogy aki vasakarattal hiszi, hogy jövőt teremthet magának, az meg is teszi. Nem akartam belesimulni a szenvedő világba - és ezt már gyerekként tudtam -, szembe akartam szállni a rám szabottnak hitt sorsommal. Hittem, hogy jónak kell lenni, mert jónak lenni jó, mert a jó minden mesében elnyeri jutalmát.

Azt mondják, mielőtt megszületünk, a Teremtő két kézzel veti belénk az élet mindenféle magját, és tőlünk függ, mit kezdünk a kincsekkel, amelyiket ápoljuk, csírát fejleszt, virágzik, termést hoz, de ha nem törődünk magunkkal az áldás elvész. Számomra az áldások egyike az a mesevilág, amit a könyvek mutattak meg nekem és szeretnék jól bánni azzal az áldással, amit kaptam. Én egyezséget kötöttem magammal, a meséken nevelkedett lelkemmel, megígértem magamnak, akármit is hoz a sors, a lelkemet, a szívemet fényességben tartom. A fény és a jóban, a szeretetben való hitem, amit a mesékből, a könyvekből tanultam, azóta is itt van velem.

photo-1474366521946-c3d4b507abf2.jpg

# Írónak lenni az egyik legszebb, mégis a legnehezebb hivatás, Ön mégis ezt választotta. Miért?

Ó, én azt hiszem az írás választott engem. Nem is igen tudom, mit 
csinál egy író, valószínű nem is vagyok az. Ha írok, a lelkem vezet, az élményeim, az emlékeim, mint a tenger mélyéről lassan felemelkedő tárgyak, elém jönnek és úgy érzem, ezeket meg kell osztanom, hátha mások is kedvet kapnak ahhoz, hogy elmeséljék a történeteiket. Mert mindenkinek vannak ám gyönyörű történetei, csak nem hiszik, hogy valóban érdekelhetne valakit is.

Én televíziós újságíró és dokumentumfilmes vagyok, nagyon sok élményt, megélt életmesét bíztak rám az emberek, szívszorongató, sírhatnékos, kacagtató történeteket, amelyekből megtanulhattam, valamennyiünk élete tele van apró, kedves, gyönyörű pillanatokkal, nem szabad veszni hagyni őket. Nekem az írás olyan, mintha imádkoznék, kitárom a lelkemet. A rossz időszakokban, mert igenis volt rossz, pl. mikor egyik napról a másikra, elveszítettem a bal szemem látását, megvakultam és elhittem, hogy már nincs jövőm, meg akartam halni, hogy ne legyek teher a családomnak, de akkor megszólalt bennem egy másik világ, álmodtam, és az álom azt ígérte, meggyógyulok, ha magam is akarom, és én elhittem. Mindent megtettem azért, hogy igaz legyen az álom, és amikor újra látni kezdtem, a bennem lévő belső hang azt súgta, ha megírod, hogy ebből a sok rosszból, mit tanultál, hogy formáltad magadat, másokon is segíthetsz,  amivel visszaadhatod a reményt.

Ekkor kezdtem el írni, 2016-ban megjelent az első könyvem: Akaratunk gyógyereje címmel, majd azt követően minden évben egy-egy új könyvvel jelentkeztem: Majdem Esterházy, Légy az élet csodálója, Szeretném még elmondani: szerettem, és a napokban került az üzletekbe az új könyvem, a Csillag lettél. Számomra az írás olyan, mintha festenék, szavakkal festek, szavakkal zenét komponálok, zenét a szíveknek, és közben érzem, felelős vagyok a szavaimért, a leírt gondolataimért, mert a szavaknak nemcsak színük, zamatuk, ízük van, de a szavaknak erejük van, egekbe emelhetnek és mérgezhetnek.

Írónak lenni különleges kegy, ajándék, jutalom és én hálás vagyok, hogy a szívem erre az útra vezetett. Rábízom magam az érzéseimre, belefeledkezem hol a tündöklésbe, hol a köd árnyékképeibe, és addig, ameddig csodálatos álmok röptetik a lelkemet, addig biztosan tudom, hogy még kiírhatom az ajtómra: itt lakik az élet csodálója.

unnamed_4_17.jpg

# Időközben felépített itthon egy szép karriert, mégis elvágyódott. 1987-ben férjével, a fotográfus és operatőr Lajtai Györggyel úgy döntöttek, olaszországi nyaralásukból már nem térnek haza, és gyermekeikkel együtt végleg elhagyták Magyarországot. Mi volt ennek az oka?

Ennek több oka is volt, de a legfőbb ok a kalandvágy. Gyerekkoromban 
könyörögtem, hogy valaki vigyen el engem abból a faluból, ahol éltünk. Emlékszem, egyszer láttam az égen egy repülőt, aminek a hasa olyan fehér volt, mint az eresz alatt fészkelő kisfecskéké, és én csak szájtátva bámultam és kiabáltam utána, hogy vigyen innen el, de a repülő nem hallgatott rám. Akkor édesanyám a kezembe adott egy könyvet, amiben csupa krix-kraxsz volt, barna, kék, zöld foltok és a könyv elejére csupa nagybetűkkel az volt írva: VILÁGATLASZ. Ekkor még nem tudtam, mi is az a világ, de édesanyám elmondta, hogy az élet nem ér véget a mi falunk határánál. Hát az én szívembe akkor belevésődött, hogy nekem látni kell a világot. Harmincnyolc éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy én még nem is láttam azt a világot, amiről gyerekkoromban álmodoztam. Rádöbbentem, mert sok-sok jelet kaptam, a világmindenség üzent nekem, hívott, csábított és 1987 júniusában a férjemmel, a gyerekeimmel magunk mögött hagytunk mindent, és elindultunk világlátóba. Először Olaszországba mentünk nyaralni és a nyaralásunkból már nem tértünk haza. Ekkor kezdődött az a “két évi vakáció”, ami örökre megváltoztatta az életünket.

# Miért épp Itália?

Olaszország ránk volt szabva, én és a gyerekek jól beszéltük a nyelvet, de mégsem akartunk a “ Dolce Vita” az “édes élet” hazájában maradni. Amikor elhatároztuk - a férjem és én, a gyerekek semmit nem tudtak a terveinkről, ők csak azt tudták, mint minden évben, azon a nyáron is a barátaink tengerpari nyaralójában töltünk két hetet - Kanadát választottuk új hazánknak, de ahhoz, hogy minden joggal felruházott, leendő kanadai állampolgárokként lépjünk be ebbe csodálatos országba, egy közbülső országban kellett a kérvényünket benyújtani, ahol ki kellett várnunk a sorunkat.

photo-1542820229-081e0c12af0b.jpg# Magyarország után milyen volt beilleszkedni a temperamentumos olaszok közé? Hogy viselték a gyerekek?

Nekünk Olaszország és a nyelv nem volt ismeretlen. Pécsett a Janus Pannonius Gimnázium ének-zene tagozatán tanultam, ahol az olasz nyelv volt a kötelező tantárgy és köszönve a tanárunknak (Kovács Gyula bácsinak), aki levelezőtársakat keresett nekünk, az osztályunk valamennyi lányának. Ám amíg másoknak szép, barna fiuk fotói kerültek elő a borítékokból, nekem egy nagymama jutott két unokával levelezőtársnak.

Először tiltakoztam és sajnáltam magamat, de ez a nagymama tanárnő volt és nagyon komolyan vette a levelezést, minden írásomat kijavított, visszaküldött, újra íratta, így a kedvéért mindent megtanultam. Már az első évben eljött az egész család és meglátogatott bennünket, ezt követően 16 éves koromtól minden nyarat ott tölthettem az “új családomnál.” Ez a barátság örökre szólt, a gyerekeim is minden nyarat ott töltöttek, tökéletesen megtanultak olaszul, így, amikor Rómában éltünk, nekik nem okozott gondot beilleszkedni a lüktető város életébe. Iskolába jártak, szerették a nyüzsgő Rómát. A Fontana di Trevinél, a Trévi szökőkút mellett laktunk a Via in Arcione-ben a Hotel Young szállodában (ma Hotel White a neve). A férjem operatőr volt a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójánál, és hamar megtalálta a helyét Rómában, az emigrációs hivatal engedélyével, mint operatőr dolgozott az olasz állami televíziónál (RAI), én az emberi jogok olaszországi szervezeténél, a kelet-európai menekültek képviselőjeként dolgoztam mindaddig, amíg meg nem kaptuk Kanadától a beutazási engedélyt. Róma a mienk lett, otthagytuk a lábunk nyomát, minden utca, minden tér, minden kiszögelés hozzánk is beszélt, de Olaszország csak átmenet volt az életünkben, mi Kanadát választottuk hazánknak.

# Olaszország bizonyára szép emlékekkel ajándékozta meg Önöket, mégis 
alig két évre rá ismét összepakoltak mindent, és nekivágtak az ismeretlennek. Hogy jött képbe épp Kanada?

Amikor Magyarországot elhagytuk, mi Kanadát választottuk új hazánknak. Soha nem akartunk végleg Olaszországban letelepedni, és hogy miért éppen Kanada? Talán mert Kanadában zöldebb a fű, ahol három éven belül állampolgárok lehettünk, ahol minden lehetőséget megkaptunk ahhoz, hogy teljes életet éljünk. Sok-sok embernek köszönhetjük, hogy a római életünk kivételes, már-már irigylésre méltó “kétévnyi vakáció” volt, de már vágytunk az állandóságra, az új hazánkra, amiről akkor még semmit sem tudtunk, de már kétszárnyas üvegajtók, tágas szobák, szép emberek, zöld fű, széles utcák lebegtek a szemem előtt. Bármennyire is nekünk való volt a római vakáció”, túl hosszúra nyúlt. Már vágytunk az állandóságra, a kiegyensúlyozott, magunk alakította életre, az otthonra, ahol, ha akarunk korán kelünk, ha úgy tetszik későn fekszünk, ahol átadhatjuk magunkat egymásnak, ahol bepótolhatjuk az elmaradt öleléseket, ahol elüldögélhetünk a csillagos ég alatt, ahol vár ránk a meghittség, az elkötelezettség, és a szenvedély. Vágytunk arra, hogy együtt átmenjünk a tegnapból a holnapba.

104642925-1564671243133preview.jpg

# Itt végül mindent megkapott az élettől, amire gyerekként vágyott?

Nem jó az a szó, hogy megkaptunk mindent, én úgy mondanám, megteremtettünk mindent, ami ahhoz kellett és kell, hogy se reménykednünk, se félnünk ne kelljen. Ez nagy dolog, hisz amiről álmodtam, az enyém lett, bejártam a világot, számomra a munka nem munka, nem teher, hanem szenvedély, öröm, mese, ezért mindig azt mondom, én egy percet sem dolgoztam az életemben.

Negyvenéves voltam, amikor megérkeztünk az új hazánkba. Ebben a korban a legtöbb ember megállapodott, beletörődött mindabba, ami neki megadatott, én pedig olyan szabálytalan voltam, hogy időnként magam is elcsodálkoztam önmagamon. Milyen messze megyünk el az álmainkért? Sok embert ismerek, akik elhitetik magukkal, hogy minden úgy jó nekik, ahogy van, közben belülről sírnak, zokognak. Összeszorított foggal, önmagukkal harcolva hordozzák magukban az előttük menetelők hiedelmeit, és cipelik a “keresztet” egy életen át, még akkor is, ha ezt nem rájuk szabta a sors. Vonakodnak tenni önmagukért, mert így kevésbé komplikált az életük.

Azt mondják, mikor megszülettünk, kaptunk egy hosszú listát az égiektől, mi mindent kell megtennünk az életünkben, és mielőtt eltávoznánk, az angyalok sorra veszik a lista minden egyes pontját. Az én listámra szerintem ezt írták: örüljek, ragyogjak, szeressem a szerelmet, a nevetést, a jó embereket, a tengert, a napot, a szívfacsaró muzsikát, higgyem, hogy a világnak szüksége van rám, hogy képes vagyok megújulni, hogy akarjak látni, hallani, érezni. A férjem és én álomszövők vagyunk, fénylő és halvány, félig valós, félig fantáziára épülő pillanatokból szőjük közös életünk szövetét és mindketten örülünk, hogy nem tudjuk a jövőt, a sors titkait, de így legalább mindig van miért felkelnünk.

photo-1492052722242-2554d0e99e3a.jpg

Mintha egy tündérmesébe csöppent volna, de aztán jött egy súlyos betegség, melynek tapasztalatairól könyv is született. A felhőtlen égből lecsapó villámként ért, hogy egyik napról a másikra elvesztettem a bal szemem látását, és az orvos a jobb szememet is veszélyben látta. Én rabja vagyok a napnak, és a fényt magamban hordozom, így amikor rájöttem, hogy nem látok, a lelkem úgy vergődött, mint a madár, amelyik a fagyos hidegben az ablaknak verődik. Az orvosok mindent elkövettek azért, hogy újra lássak, de minden operáció után egyre rosszabb lett és végül olyan lettem, mint az állatorvosi ló, minden baj megjelent a szememen. Hónapokig éjjel nappal hason fekve, egy masszázságyon töltöttem az életemet anélkül, hogy a fejemet felemelhettem volna, mert a szemem gázzal volt feltöltve, hogy tartsa a levált retinát, ami nem akart a helyére visszanőni. Ez alatt az idő alatt volt időm elgondolkozni, kérdezgettem magamtól, mit vétettem, hibáztattam magamat mindenért és rozsdásodott a lelkem. Aztán egy nap álmodtam, és elhittem az álmomat, mert azt mondják az álmokra oda kell figyelni, mert azok nem mások, mint suttogások egy másik világból. És az én álmom azt mondta, meggyógyulok, ha magam is akarok és én meg akartam gyógyulni.

Amikor felkelhettem a masszázságyról, aminek ovális nyílásában volt hónapokig a fejem, nem láttam, és az orvos azt mondta, nyugodjak bele, hogy vak vagyok. De én nem adtam fel, kutatásba kezdtem - a jobb szememmel láttam és megnéztem, mit tettek a régiek és a mai kutatók azért, hogy a szemünkbe visszaköltözzön a fény. Amit tanultam, kipróbáltam, megettem, megittam mindent, amit a régiek javasoltak és nekem használt, a szemembe visszaköltözött a fény, nem vakultam meg! Ezt a tudást meg akartam osztani mindenkivel, hátha valakinek tudok segíteni.

Ebből született az Akaratunk gyógyereje című első könyvem, ami az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban, és azóta is sikerkönyv, ami nem véletlen, mert sok embernek segített, azóta már angolul is megjelent. Ezt követően rákaptam az írásra.

eszterhai_katalin_csillag_lettel_1.jpg

Legújabb könyve a Csillag Lettél negyvenkét, az édesanyjához írt levelet tartalmaz. Ez az eddigi talán legbensőségesebb műve, egyfajta halottaskönyv.

# Na, de mit lehet róla tudni, nagy vonalakban, csak hogy 
kedvet kapjon hozzá az olvasó? Be lehet kategorizálni?

Nem, inkább emlékkönyv, nem más, mint az élet átélésének gyönyörűsége, olyan, mint egy mozgóképes utazás jelen és múlt között, szavakkal festett képek, és szavakkal komponált zene, amelyek hol elvisznek a gyerekkorba, hol visszahoznak a jelenbe, suttognak, megsiratnak, megsimogatnak. Kiszűrődik belőle az öröm, benne van az életszeretetem, a lelkem. Az élettöredékek, gondolatok egymásba kapaszkodva képeznek egy egészet. Aki kézbe veszi ezt a könyvet és elolvassa a leveleimet, nem velem azonosul, hanem az emlékeimmel, a titkaimmal, amelyek lehetnek akár közösek is.

# Mi a könyv üzenete az olvasók számára?

Ez a könyv, színek, ízek, hangok és mozdulatok emlékkönyve, amely 
vállalkozik arra, hogy kisimítsa anya és lánya lelkén támadt gyűrődéseket, ráncokat, hogy közös életünk görcseit feloldja, hogy az életen innen és azon túl is, megbékélést és kiengesztelődést találjunk. Arra tanít, hogy soha nem késő egymáshoz fordulni, elmondani mindazt, amit, még mielőtt elsuhanna velünk az angyal, el kell mondani. Ne hagyjunk adósságot magunk mögött, hisz sosincs túl késő az mondani, “sajnálom”,  “szeretlek” vagy éppen, amit mondani akarunk.

unnamed_83.jpg

# Mi a legjobb tanácsa, melyet Ön is az élettől tanult meg?

Én csupa korszerűtlen dologban hiszek. Úgy látom a világot, mint gyerekkoromban, hiszek a szeretetben, a bátorságban és az időnként elém álló csodákban. Elhiszem, hogy a lelkemben rejtőzik a csoda, a szeretet, a holnapban vetett hit, hiszem, hogy minden nap különleges. Azt mondják, a bátraké a szerencse, merni kell élni az életet! Aki nem bízik az életben nem ültet diófát, soha nem kíváncsi az égbolt titkaira, nem indul el, hogy megtalálja az élet elixírjét, annak az élete olyan lesz, mint azé a hajóé, amelyet egy életen keresztül a kikötőben tárolnak. Előbb utóbb kikezdi az idő. Nem azért építik a hajókat, hogy egy helyben álljanak, mint ahogy mi is arra születtünk, hogy kergetőzzünk a széllel, hogy varázslatokkal gyógyítsuk a lelkünket, hogy fény és melegség legyünk azok számára, akiket szeretünk. Soha ne felejtsük, hogy a szeretet, amit magunk mögött hagyunk, megmarad az élők szívében, emlékezetében, és csak az marad meg.

 Csillag lettél augusztus 24-én jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában.

Köszönöm, hogy elolvastál! Szeretettel várlak vissza!

christine_1_5_2.jpg

Ha tetszett a poszt, gyere a VoilaMode Facebook oldalára, és az Instagram-on is megtalálsz: @voilamode_ 

A bejegyzés trackback címe:

https://voilamode.blog.hu/api/trackback/id/tr9616202290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása